A romáknak vajon van még remény?

Az emberek többsége lenézi, megszólja, elítéli a roma embereket. Van e rá okuk? Persze, hogy van! Egyes roma kisebbségi emberek sokszor oly módon viselkednek, hogy az gyalázat. Sokaknak kell eltűrniük a szomszédságukban élő romák, óbégatását, átkozódását, fenyegetőzését. Elképesztő mocskos szájúk van sokaknak és hihetetlen antiszociális módon tudnak viselkedni. Sokak nem tudják eladni a házukat az ilyen szomszédság miatt. Rettegésben és félelemben élnek. Ez sajnos a szomorú tény.

Fél utcával lejjebb nekem is kijut az öröm, hogy láthatom, és hallhatom egy ilyen közeg viselkedési normáit. Van egy sorház ahol csupa „kedves” roma lakik.

Nos, hát, ami ott megy az hagy némi kívánnivalót maga után. Megy ám "kinyírlak, dik má' , more, testvírem, mit nézöl te itten-e?" és társai.  Amikor egy 7 éves gyerek a testvérével az utcánkat járja és túrja a kukákat, kéreget. Felháborító!! Nem maguktól indulnak el, hanem a szülők küldik el őket. Milyen anya az ilyen? Minek kell annyi gyereket szülni valakinek, ha utána nem bír vele? Tényleg megéri a segélyért ezt vállalni? Van, ott egy csaj 3 gyereke van, az egyik 3 hónapos és már megint terhes. A 3 fiú gyerek meg olyan rossz, hogy egyáltalán nem bír velük. Minek vállal ennyi gyereket? Na persze a kérdés, a gyámügy ilyenkor hol van? Sehol, mert fél bemenni még az udvarukra is, ami úgy néz ki kb., mint egy méhtelep.

Két végletet lehet megfigyelni. Vannak a szegény, telepen élő romák, akik részegen, letolt gatyával, mocskosan és büdösen közlekednek. A munkátmessziről kerülik. Ellopják, ami eléjük kerül, és terrorizálják az ott élőket. Megy az átokszórás, ami az EZO Tv-nek biztos nagy biznisz lenne ha mindenki betelefonálna, hogy levegyék az átkot. Ezen felül naphosszat lehet hallgatni a szomszédoknak a „csodás hangú kis grófo és társai hangját”, mert egész nap döng a kultúr muzsika.

Ott a másik véglet, amikor a roma kő gazdag a „tisztességes munkával” szerzett pénzből (jó vicc tudom). 10 kg-os fuxxal virít a nyakában, és még a konyhában is tonna arannyal készíti a kaját, mert mint tudjuk, ékszer nélkül nem lehet főzni. Villognak a mercikkel, bmw-vel, közben meg lopnak, csalnak, ahol tudnak. Tartják a nagy roma lagzikat, ahol úgy szint cseng a muzsika. Ahol megy a nagyzolás és a „ki ha én nem” stílus. Olyan házban laknak, amiről a csóró kis magyar még csak nem is álmodik, mert a jelzálogját törleszti már évek óta. A legutóbbi euro hamisítási kisebbségi banda is egy palotában lakott, de olyanban, hogy az valami hihetetlen. Persze tudjuk, lop, csal, hazudik a magyar is (lásd szerény politikusainkat).

remény

Valahol a kettő közt helyezkednek el azok, akik tisztességesen dolgoznak. Akik igyekeznek megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Sajnos kevesen vannak, volt egy munkatársam anno a gyárban, aki roma volt, de szegény annyira szégyellte, hogy az a többiek viselkedése miatt. Pedig tisztességesen dolgozott, tanult volt, kulturált, de esélyt se érzett magának ahhoz, hogy ne ítéljék el. A többiek miatt semmi reménye nem volt arra, hogy ő is beilleszkedhessen valahol. Mindig mondta, hogy annyira szégyelli azt, hogy ő roma, pedig nem tehet róla senki, hogy hová születik, az számít, hogy hogyan él, viselkedik. Kevesen vannak, akik tényleg becsületesek, kedvesek, normálisak. Vannak ilyenek, de tényleg, csak ott a sok hülye rokon, akik miatt az ember már nem ad esélyt nekik. Nem érdekli őket, hogy vannak köztük értékes, emberek, mert annyi rosszat látott és hallott róluk, hogy már előre eldönti, ha roma, akkor olyan, mint a többi.

Most az „Eurovíziós dalfesztivál”körül forog a világ. Sokan kiakadtak, amiért Pápai Joci képviseli hazánkat. Most ez is élő példa, előre eldöntjük, hogy roma jajjj, ki volt az, aki rá szavazott, miért egy roma képviseli Magyarországot??? Gyakorlatilag azonnal robbant a gyűlöletbomba. Pedig nagyon jó zenét rakott össze, és nyert, rászavaztak. Nem volt kötelező rászavazni. Nem kell rögtön a tiszta magyarságot hirdetni, mert egy roma nem képviselheti Magyarországot. Ugyan már! Közhelyek mindenhol. Ha 6 olimpiai érmet nyerne egy roma vajon akkor is így háborogna a magyar tömeg? Akkor is úgy éreznék, hogy milyen égő roma aranyat nyert? Nem olyankor nem számít.

Nehéz egy olyan társadalmi csoporttal együtt élni, akik ennyire eltérő módon viselkednek. Akik miatt sok helyen rettegni kell, értékeinket óvni. Ne felejtsük el azért, hogy nem mind ilyen. Ők is csak emberek, van, aki ki akar törni onnan, aki ugyanúgy szégyelli azt, ahogy a szülei vagy lakótársai viselkednek. Az egyik nap itt a srác a szomszédban, akin nem látszik, hogy roma, mert csak az anyja roma, rászólt az anyjára, hogy „ne óbégass, még a végén azt hiszik, hogy cigány van nálam!”

Kicsit átellenben alakul újfent egy ilyen kis lakótelep feelinges környezet, „ritka kedves” lakókkal. Kíváncsi vagyok vajon mi fog kisülni belőle. Az öreglány, aki itt lakik már évek óta nagy karakter. Utálja a szomszédjait és ennek rendszeresen hangot is ad. Teli torokból ontja az igét, ha kell, ha nem. Reggel, este, délben nem számít. Szid boldog boldogtalant. Ki van akadva az új szomszédságon. Valamint a szerencsésebbek, ha épp az útjába kerülnek, tettetett mosollyal az arcukon végighallgathatják székelési problémáját is, ami a „nap fénypontja”.

Több oldalt tudnék írni az itt zajló sokszor filmbe illő eseményekről. Nem unalmas az biztos. Aki ehhez hasonló helyen él akaratán kívül annak sok erőt kitartást és türelmet.

Jusson néha eszünkbe, hogy nem mindegyikük viselkedik barbár módjára, és adjunk esélyt azoknak, akik ki akarnak törni, akik nem akarják, hogy életük végéig be legyenek skatulyázva mások miatt. Legyen meg nekik is a remény arra, hogy élhetnek úgy, hogy nem mások tettei alapján ítéljük meg őket is. Bár ahoz, hogy változás legyen ahoz nekik kéne tenni és nem nekünk ez tény. 

remény

2 Tovább

Van kiút a depresszióból!!?? 

A depresszió sokakat érint. Van, aki szerint valós erejű és komoly probléma van, aki szerint viszont nem az és az ember pusztán önsajnáltatásra használja.  Sokak szerint csak a gyenge emberek küzdenek vele, és olyat is hallottam már, hogy a depresszió, mint olyan nem is létezik.

Sok éven át küzdöttem vele jómagam is. Az ember ilyenkor megjárja a poklok poklát. Elmerül az önsajnálatban, a szomorúságban, elönti a magány és a reménytelenség. Bezárkózik és csak az a világ létezik számára, amiben elsüllyedt. Nem érdeklik a külvilág eseményei, a szerettei, a családja, a barátok senki és semmi nem lesz fontos számára. Nem lelnek örömet azokban a tevékenységekben, amelyeket eddig élvezettel űztek: abbahagyják a hobbit, súlyos esetekben a munkát is. Halálvágy és öngyilkossági késztetést éreznek. Szeretnének eltűnni a világ elől, úgy érzik, a terhükre vannak másoknak.

remény

A helyzet az, hogy annyian mondják egy kis szomorúságra és csalódásra, hogy "depressziós vagyok", hogy sokszor emiatt legyintünk egyet, hogy "á, ugyan már, dehogy vagy az!", olyan, mint a farkast kiáltó fiú esete. Ha túl sokan mondják, és túl sokat halljuk egy idő után már nem vesszük komolyan. Pedig nagyon komoly és valós probléma.

Nehéz orvostól, orvosig járni. Rájönni, hogy mi a probléma forrása. Nekem szerencsére nagyon jó pszichiáterem van, de jó párat elfogyasztottam mire megtaláltam azt akivel nyíltan és őszintén meg tudtam/tudok beszélni mindent. 

A kezdet volt nehéz, elfogadni, hogy a gond komoly. Felismerni, hogy az önpusztítás nem megoldás. Sokévnyi fájdalom és gyötrelem útján lettem depressziós. Aki olvasta az első posztom az úgyis tudja az előzményeket. Nem szeretném újfent részletezni, hogy mi vezetett odáig, hogy elmerültem a szomorúságban és a magány sötét rejtekében bujkálva töltöttem mindennapjaim. Röviden nehéz, borzalmas gyerekkor és egy "apa" aki nem méltó arra, hogy így hívjam.

Sokáig elsiklottam felette, gondoltam, hogy majd elmúlik, majd lesz jobb is. Szerettem volna egyedül kilábalni belőle. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy jómagam amúgy is szeretek egyedül lenni, nem vagyok nagy társasági ember. Szerettem az itthon fogadó csendet, behúzott függöny mellett bekucorodni az ágyba, kizárni a külvilágot és csak a szomorúság eltűnhetetlen fájdalmát éreztem. Feszült voltam társaságban, semmiben nem leltem örömöt. Minden ok nélkül sírtam, és bizony az "édes magányban" néha jó a jó öreg vodka ült le mellém társnak. 

remény

A hosszú időhúzásnak és a probléma elhessegetésének az lett az eredménye, hogy komoly önpusztító életet kezdtem folytatni. Szexuális élet még annyi se volt már, mint azelőtt, pedig az se volt olyan, hű de sok alkalom, amit előtte produkáltam. Otthagytam a munkát, a lakást nem tartottam rendben. Csak ültem a sötét szobában, ment a tv, amire sohasem figyeltem. Folyamatosan vagdostam magam. Néha rendeltem valami kaját, de csak annyit ettem, hogy épp hogy ne haljak éhen. 34 kg lett a súlyom. Éjjelente már semmit se aludtam szinte. Zombi üzemmódra váltottam, és csak hagytam, hogy elnyeljen a sötétség.

remény

Több mint két hónap után, melyet kizárólag a lakásban töltöttem, a szomszédom kihívta a rendőröket, hogy nézzék, meg mi van nálam, mert nem látott hónapok óta semmilyen mozgást. Neki köszönhetem azt, hogy épp időben megtaláltak. Azonnal mentő és be a kórház. Kóros soványság, rengeteg vágás, kimerültség, gyakorlatilag már csak vegetáltam. Szerencse, hogy legalább fürödni mindig fürödtem, mert imádtam a kád vízben elfeküdni órákra. 1hetet töltöttem bent, utána saját felelősségre hazajöttem. Itthon egy tiszta, rendezett, világos otthon várt. A szomszédom a fiával rendbe rakta a lakást, míg én távol voltam. 

Ő lett az én új és egyetlen akkori barátom. Törődött velem, aggódott értem. Később megtudtam, hogy a lánya évekkel ezelőtt meghalt, és én ő rá emlékeztetem kicsit. Elkezdtem egy jó pszichiátert keresni. Igyekeztem elengedni a démonaimat, eltemetni a múltat, és csak a jelenre és a jövőre koncentrálni. Nem volt könnyű és még most sem az. Közel 4 év után mondhattam ki azt, hogy túl vagyok a nehezén. Ebből 1 év jó pár gyógyszer szedéséből állt.  A szomszédom a mai napig a bizalmasom és barátom.

Vannak hullámvölgyek. Elfog még az érzés, hogy magányos vagyok, hogy jelentéktelen, de igyekszem elhessegetni a gondolatokat. 2 hete zátonyra futott a párkapcsolatom. Nagy törés volt, de úgy néz ki sikerül túllépnem rajta. Nehéz, mert borzasztóan hiányzik, megszoktam a jelenlétét, a kedves mosolyát, a megnyugtató ölelést, de tudom, hogy túl kell lépnem rajta. Tudom és érzem, hogy nem szabad hagynom, hogy még egyszer legyőzzön a depresszió. Megtanultam átlépni a fájdalmon, elfelejteni a múltat. Igyekszem szelektálni, és a pozitív dolgokra koncentrálni. Gyógyszert már nem szedek, mert nem akarok egy dili bogyókon élő nő lenni. Nincs is már rá szükségem szerencsére, és nagyon remélem, hogy nem is lesz. A vodka már nem a legjobb barátom, igazából már nem is nagyon iszok alkoholt. Dohányzom és kávézom, ennyi maradt a rossz szokásokból. Nem vagdosom magam, nem bántom magam. Igyekszem elfogadni magamat, bár ez néha a legnagyobb kihívás. 

Saját magunk döntjük el, hogy milyen módon akarjuk leélni az életünket. Rajtunk múlik, hogy megtudjuk e találni az örömöt, még ha csak egy kis pont az a öröm meg kell ragadni és nem szabad, hagynunk elnyomjon minket a szomorúság és a magány. 

Bár még mindig sok időt töltök itthon, de nem csak az ágyban fekszem sötétben. Rendszeresen főzök, eszek, bár így is még csak 46 kg vagyok, de ennél feljebb nem megy valamiért. Most, hogy egyedülálló vagyok, igyekszem néha eljárni otthonról, bár nem ismerkedés céljából. Azt hiszem, hogy egy újabb kapcsolatra most még várok egy darabig. Egyelőre így is jól érzem magam, legalábbis igyekszem nem elhagyni magam. A sebhelyeim mindennap emlékeztetnek arra, hogy lehetne rosszabb is. Sötétben a mai napig nem tudok aludni és ha elalszom sokszor felkeltenek a rémálmok, de úgy tűnik, hogy én már éjjeli bagoly maradok, karikás szemekkel.

 Egyenesben vagyok és ez a lényeg. Nem a tempó számít, nem az, hogy milyen gyorsan leszek túl mindenen, hanem a módja. Hagyom hadd menjen minden a maga menetében, nem sürgetek semmit, és ha valami nem sikerül, hát annyi baj legyen, majd legközelebb. Bár ezt néha sűrűn el kell ismételgetnem magamnak, de ha sokat mondogatom egy idő után el is hiszem.

Van kiút a depresszióból. Meg lehet találni a reményt, az örömöt. Nehéz kilábalni belőle. Kell hozzá, bátorság és erő, hogy felismerjük a bajt. Bátorság, hogy a legrosszabb emlékeinket is felszínre hozzuk, hogy utána elengedhessük. Persze kísérteni fog majd minket még, de nem szabad tudomást vennünk róla. Hosszú folyamat, míg az ember meg tanulja kezelni az élet adta helyzeteket. A kudarcot, az elutasítást, a bántalmazást, de minden rossz után jöhet valami jó is. Talán pont akkor jönne az a jó, amikor feladjuk végleg. Nem lehet tudni. Az élet csupa rejtély, remény, sorsfordulat. Ki tudja miért, de mindenkinek megvan a maga sorsa, célja. Én még keresem a helyem a világban, de úgy érzem, megtalálhatom, és hiszem, hogy van miért élni. Értékelem a kis jót is, a kis apró örömöket és nem engedem, hogy bármi az utamba álljon ismét és falat emeljen körém. Mindenki megküzd a saját élete démonjaival. Ki könnyebben, ki nehezebben. Van miért élnünk még akkor is, ha úgy érezzük, hogy nincs értelme.

Keresnünk kell a szépet, a jót, és ha családtagunk, legjobb barátunkon látjuk, hogy valami nincs, rendben lehet, hogy mi magunk is segíthetünk rajta. Nem kötelező, elvégre mindenki maga dönt arról, hogy hogyan akarja élni az életét, de néha egy kedves szó, egy mosoly is csodát tehet.

remény

Depressziósnak lenni nem kiváltság, nem egy unaloműző szórakozás. Valós és komoly probléma, különösen akkor, ha az ember saját magának se vallja be, hogy baj van. Nem szabad fél vállról venni, nem szabad, hogy mindenki ezt használja kifogásnak, mert így aki tényleg ezzel küzd, jelentéktelennek hiheti a problémáját. Törődjünk magunkkal és a lelkünkkel. Adjuk ki a fájdalmat, a szomorúságot, sírjunk, ha jól esik, de ne temessük el, mert ha összegyűlik a sok kín és fájdalom együttesen nagyot robban, és az életünkbe kerülhet.

Az élet néha add pofonokat, de meg kell tanulnunk felállni. Reménykedni a jobban, a szebben. Keresni a boldogságot, és ha megtaláltuk megőrizni minden egyes percét, hogy később is erőt adjon nekünk a nehéz pillanatokban és helyzetekben. Legyen önismeretünk, és ha úgy érezzük, nem bírjuk tovább, lépjünk elő és mondjuk el valakinek, ami igazán nyomja a lelkünket. Éljünk úgy ahogy szeretnénk, és mutassunk be a fájdalomnak és a magánynak hogy „ezt neked”!!!

remény

4 Tovább

musu

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek