musu

Az emberek többsége lenézi, megszólja, elítéli a roma embereket. Van e rá okuk? Persze, hogy van! Egyes roma kisebbségi emberek sokszor oly módon viselkednek, hogy az gyalázat. Sokaknak kell eltűrniük a szomszédságukban élő romák, óbégatását, átkozódását, fenyegetőzését. Elképesztő mocskos szájúk van sokaknak és hihetetlen antiszociális módon tudnak viselkedni. Sokak nem tudják eladni a házukat az ilyen szomszédság miatt. Rettegésben és félelemben élnek. Ez sajnos a szomorú tény.

Fél utcával lejjebb nekem is kijut az öröm, hogy láthatom, és hallhatom egy ilyen közeg viselkedési normáit. Van egy sorház ahol csupa „kedves” roma lakik.

Nos, hát, ami ott megy az hagy némi kívánnivalót maga után. Megy ám "kinyírlak, dik má' , more, testvírem, mit nézöl te itten-e?" és társai.  Amikor egy 7 éves gyerek a testvérével az utcánkat járja és túrja a kukákat, kéreget. Felháborító!! Nem maguktól indulnak el, hanem a szülők küldik el őket. Milyen anya az ilyen? Minek kell annyi gyereket szülni valakinek, ha utána nem bír vele? Tényleg megéri a segélyért ezt vállalni? Van, ott egy csaj 3 gyereke van, az egyik 3 hónapos és már megint terhes. A 3 fiú gyerek meg olyan rossz, hogy egyáltalán nem bír velük. Minek vállal ennyi gyereket? Na persze a kérdés, a gyámügy ilyenkor hol van? Sehol, mert fél bemenni még az udvarukra is, ami úgy néz ki kb., mint egy méhtelep.

Két végletet lehet megfigyelni. Vannak a szegény, telepen élő romák, akik részegen, letolt gatyával, mocskosan és büdösen közlekednek. A munkátmessziről kerülik. Ellopják, ami eléjük kerül, és terrorizálják az ott élőket. Megy az átokszórás, ami az EZO Tv-nek biztos nagy biznisz lenne ha mindenki betelefonálna, hogy levegyék az átkot. Ezen felül naphosszat lehet hallgatni a szomszédoknak a „csodás hangú kis grófo és társai hangját”, mert egész nap döng a kultúr muzsika.

Ott a másik véglet, amikor a roma kő gazdag a „tisztességes munkával” szerzett pénzből (jó vicc tudom). 10 kg-os fuxxal virít a nyakában, és még a konyhában is tonna arannyal készíti a kaját, mert mint tudjuk, ékszer nélkül nem lehet főzni. Villognak a mercikkel, bmw-vel, közben meg lopnak, csalnak, ahol tudnak. Tartják a nagy roma lagzikat, ahol úgy szint cseng a muzsika. Ahol megy a nagyzolás és a „ki ha én nem” stílus. Olyan házban laknak, amiről a csóró kis magyar még csak nem is álmodik, mert a jelzálogját törleszti már évek óta. A legutóbbi euro hamisítási kisebbségi banda is egy palotában lakott, de olyanban, hogy az valami hihetetlen. Persze tudjuk, lop, csal, hazudik a magyar is (lásd szerény politikusainkat).

Valahol a kettő közt helyezkednek el azok, akik tisztességesen dolgoznak. Akik igyekeznek megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Sajnos kevesen vannak, volt egy munkatársam anno a gyárban, aki roma volt, de szegény annyira szégyellte, hogy az a többiek viselkedése miatt. Pedig tisztességesen dolgozott, tanult volt, kulturált, de esélyt se érzett magának ahhoz, hogy ne ítéljék el. A többiek miatt semmi reménye nem volt arra, hogy ő is beilleszkedhessen valahol. Mindig mondta, hogy annyira szégyelli azt, hogy ő roma, pedig nem tehet róla senki, hogy hová születik, az számít, hogy hogyan él, viselkedik. Kevesen vannak, akik tényleg becsületesek, kedvesek, normálisak. Vannak ilyenek, de tényleg, csak ott a sok hülye rokon, akik miatt az ember már nem ad esélyt nekik. Nem érdekli őket, hogy vannak köztük értékes, emberek, mert annyi rosszat látott és hallott róluk, hogy már előre eldönti, ha roma, akkor olyan, mint a többi.

Most az „Eurovíziós dalfesztivál”körül forog a világ. Sokan kiakadtak, amiért Pápai Joci képviseli hazánkat. Most ez is élő példa, előre eldöntjük, hogy roma jajjj, ki volt az, aki rá szavazott, miért egy roma képviseli Magyarországot??? Gyakorlatilag azonnal robbant a gyűlöletbomba. Pedig nagyon jó zenét rakott össze, és nyert, rászavaztak. Nem volt kötelező rászavazni. Nem kell rögtön a tiszta magyarságot hirdetni, mert egy roma nem képviselheti Magyarországot. Ugyan már! Közhelyek mindenhol. Ha 6 olimpiai érmet nyerne egy roma vajon akkor is így háborogna a magyar tömeg? Akkor is úgy éreznék, hogy milyen égő roma aranyat nyert? Nem olyankor nem számít.

Nehéz egy olyan társadalmi csoporttal együtt élni, akik ennyire eltérő módon viselkednek. Akik miatt sok helyen rettegni kell, értékeinket óvni. Ne felejtsük el azért, hogy nem mind ilyen. Ők is csak emberek, van, aki ki akar törni onnan, aki ugyanúgy szégyelli azt, ahogy a szülei vagy lakótársai viselkednek. Az egyik nap itt a srác a szomszédban, akin nem látszik, hogy roma, mert csak az anyja roma, rászólt az anyjára, hogy „ne óbégass, még a végén azt hiszik, hogy cigány van nálam!”

Kicsit átellenben alakul újfent egy ilyen kis lakótelep feelinges környezet, „ritka kedves” lakókkal. Kíváncsi vagyok vajon mi fog kisülni belőle. Az öreglány, aki itt lakik már évek óta nagy karakter. Utálja a szomszédjait és ennek rendszeresen hangot is ad. Teli torokból ontja az igét, ha kell, ha nem. Reggel, este, délben nem számít. Szid boldog boldogtalant. Ki van akadva az új szomszédságon. Valamint a szerencsésebbek, ha épp az útjába kerülnek, tettetett mosollyal az arcukon végighallgathatják székelési problémáját is, ami a „nap fénypontja”.

Több oldalt tudnék írni az itt zajló sokszor filmbe illő eseményekről. Nem unalmas az biztos. Aki ehhez hasonló helyen él akaratán kívül annak sok erőt kitartást és türelmet.

Jusson néha eszünkbe, hogy nem mindegyikük viselkedik barbár módjára, és adjunk esélyt azoknak, akik ki akarnak törni, akik nem akarják, hogy életük végéig be legyenek skatulyázva mások miatt. Legyen meg nekik is a remény arra, hogy élhetnek úgy, hogy nem mások tettei alapján ítéljük meg őket is. Bár ahoz, hogy változás legyen ahoz nekik kéne tenni és nem nekünk ez tény. 

A depresszió sokakat érint. Van, aki szerint valós erejű és komoly probléma van, aki szerint viszont nem az és az ember pusztán önsajnáltatásra használja.  Sokak szerint csak a gyenge emberek küzdenek vele, és olyat is hallottam már, hogy a depresszió, mint olyan nem is létezik.

Sok éven át küzdöttem vele jómagam is. Az ember ilyenkor megjárja a poklok poklát. Elmerül az önsajnálatban, a szomorúságban, elönti a magány és a reménytelenség. Bezárkózik és csak az a világ létezik számára, amiben elsüllyedt. Nem érdeklik a külvilág eseményei, a szerettei, a családja, a barátok senki és semmi nem lesz fontos számára. Nem lelnek örömet azokban a tevékenységekben, amelyeket eddig élvezettel űztek: abbahagyják a hobbit, súlyos esetekben a munkát is. Halálvágy és öngyilkossági késztetést éreznek. Szeretnének eltűnni a világ elől, úgy érzik, a terhükre vannak másoknak.

A helyzet az, hogy annyian mondják egy kis szomorúságra és csalódásra, hogy "depressziós vagyok", hogy sokszor emiatt legyintünk egyet, hogy "á, ugyan már, dehogy vagy az!", olyan, mint a farkast kiáltó fiú esete. Ha túl sokan mondják, és túl sokat halljuk egy idő után már nem vesszük komolyan. Pedig nagyon komoly és valós probléma.

Nehéz orvostól, orvosig járni. Rájönni, hogy mi a probléma forrása. Nekem szerencsére nagyon jó pszichiáterem van, de jó párat elfogyasztottam mire megtaláltam azt akivel nyíltan és őszintén meg tudtam/tudok beszélni mindent. 

A kezdet volt nehéz, elfogadni, hogy a gond komoly. Felismerni, hogy az önpusztítás nem megoldás. Sokévnyi fájdalom és gyötrelem útján lettem depressziós. Aki olvasta az első posztom az úgyis tudja az előzményeket. Nem szeretném újfent részletezni, hogy mi vezetett odáig, hogy elmerültem a szomorúságban és a magány sötét rejtekében bujkálva töltöttem mindennapjaim. Röviden nehéz, borzalmas gyerekkor és egy "apa" aki nem méltó arra, hogy így hívjam.

Sokáig elsiklottam felette, gondoltam, hogy majd elmúlik, majd lesz jobb is. Szerettem volna egyedül kilábalni belőle. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy jómagam amúgy is szeretek egyedül lenni, nem vagyok nagy társasági ember. Szerettem az itthon fogadó csendet, behúzott függöny mellett bekucorodni az ágyba, kizárni a külvilágot és csak a szomorúság eltűnhetetlen fájdalmát éreztem. Feszült voltam társaságban, semmiben nem leltem örömöt. Minden ok nélkül sírtam, és bizony az "édes magányban" néha jó a jó öreg vodka ült le mellém társnak. 

A hosszú időhúzásnak és a probléma elhessegetésének az lett az eredménye, hogy komoly önpusztító életet kezdtem folytatni. Szexuális élet még annyi se volt már, mint azelőtt, pedig az se volt olyan, hű de sok alkalom, amit előtte produkáltam. Otthagytam a munkát, a lakást nem tartottam rendben. Csak ültem a sötét szobában, ment a tv, amire sohasem figyeltem. Folyamatosan vagdostam magam. Néha rendeltem valami kaját, de csak annyit ettem, hogy épp hogy ne haljak éhen. 34 kg lett a súlyom. Éjjelente már semmit se aludtam szinte. Zombi üzemmódra váltottam, és csak hagytam, hogy elnyeljen a sötétség.

​

Több mint két hónap után, melyet kizárólag a lakásban töltöttem, a szomszédom kihívta a rendőröket, hogy nézzék, meg mi van nálam, mert nem látott hónapok óta semmilyen mozgást. Neki köszönhetem azt, hogy épp időben megtaláltak. Azonnal mentő és be a kórház. Kóros soványság, rengeteg vágás, kimerültség, gyakorlatilag már csak vegetáltam. Szerencse, hogy legalább fürödni mindig fürödtem, mert imádtam a kád vízben elfeküdni órákra. 1hetet töltöttem bent, utána saját felelősségre hazajöttem. Itthon egy tiszta, rendezett, világos otthon várt. A szomszédom a fiával rendbe rakta a lakást, míg én távol voltam. 

Ő lett az én új és egyetlen akkori barátom. Törődött velem, aggódott értem. Később megtudtam, hogy a lánya évekkel ezelőtt meghalt, és én ő rá emlékeztetem kicsit. Elkezdtem egy jó pszichiátert keresni. Igyekeztem elengedni a démonaimat, eltemetni a múltat, és csak a jelenre és a jövőre koncentrálni. Nem volt könnyű és még most sem az. Közel 4 év után mondhattam ki azt, hogy túl vagyok a nehezén. Ebből 1 év jó pár gyógyszer szedéséből állt.  A szomszédom a mai napig a bizalmasom és barátom.

Vannak hullámvölgyek. Elfog még az érzés, hogy magányos vagyok, hogy jelentéktelen, de igyekszem elhessegetni a gondolatokat. 2 hete zátonyra futott a párkapcsolatom. Nagy törés volt, de úgy néz ki sikerül túllépnem rajta. Nehéz, mert borzasztóan hiányzik, megszoktam a jelenlétét, a kedves mosolyát, a megnyugtató ölelést, de tudom, hogy túl kell lépnem rajta. Tudom és érzem, hogy nem szabad hagynom, hogy még egyszer legyőzzön a depresszió. Megtanultam átlépni a fájdalmon, elfelejteni a múltat. Igyekszem szelektálni, és a pozitív dolgokra koncentrálni. Gyógyszert már nem szedek, mert nem akarok egy dili bogyókon élő nő lenni. Nincs is már rá szükségem szerencsére, és nagyon remélem, hogy nem is lesz. A vodka már nem a legjobb barátom, igazából már nem is nagyon iszok alkoholt. Dohányzom és kávézom, ennyi maradt a rossz szokásokból. Nem vagdosom magam, nem bántom magam. Igyekszem elfogadni magamat, bár ez néha a legnagyobb kihívás. 

​

Saját magunk döntjük el, hogy milyen módon akarjuk leélni az életünket. Rajtunk múlik, hogy megtudjuk e találni az örömöt, még ha csak egy kis pont az a öröm meg kell ragadni és nem szabad, hagynunk elnyomjon minket a szomorúság és a magány. 

Bár még mindig sok időt töltök itthon, de nem csak az ágyban fekszem sötétben. Rendszeresen főzök, eszek, bár így is még csak 46 kg vagyok, de ennél feljebb nem megy valamiért. Most, hogy egyedülálló vagyok, igyekszem néha eljárni otthonról, bár nem ismerkedés céljából. Azt hiszem, hogy egy újabb kapcsolatra most még várok egy darabig. Egyelőre így is jól érzem magam, legalábbis igyekszem nem elhagyni magam. A sebhelyeim mindennap emlékeztetnek arra, hogy lehetne rosszabb is. Sötétben a mai napig nem tudok aludni és ha elalszom sokszor felkeltenek a rémálmok, de úgy tűnik, hogy én már éjjeli bagoly maradok, karikás szemekkel.

 Egyenesben vagyok és ez a lényeg. Nem a tempó számít, nem az, hogy milyen gyorsan leszek túl mindenen, hanem a módja. Hagyom hadd menjen minden a maga menetében, nem sürgetek semmit, és ha valami nem sikerül, hát annyi baj legyen, majd legközelebb. Bár ezt néha sűrűn el kell ismételgetnem magamnak, de ha sokat mondogatom egy idő után el is hiszem.

Van kiút a depresszióból. Meg lehet találni a reményt, az örömöt. Nehéz kilábalni belőle. Kell hozzá, bátorság és erő, hogy felismerjük a bajt. Bátorság, hogy a legrosszabb emlékeinket is felszínre hozzuk, hogy utána elengedhessük. Persze kísérteni fog majd minket még, de nem szabad tudomást vennünk róla. Hosszú folyamat, míg az ember meg tanulja kezelni az élet adta helyzeteket. A kudarcot, az elutasítást, a bántalmazást, de minden rossz után jöhet valami jó is. Talán pont akkor jönne az a jó, amikor feladjuk végleg. Nem lehet tudni. Az élet csupa rejtély, remény, sorsfordulat. Ki tudja miért, de mindenkinek megvan a maga sorsa, célja. Én még keresem a helyem a világban, de úgy érzem, megtalálhatom, és hiszem, hogy van miért élni. Értékelem a kis jót is, a kis apró örömöket és nem engedem, hogy bármi az utamba álljon ismét és falat emeljen körém. Mindenki megküzd a saját élete démonjaival. Ki könnyebben, ki nehezebben. Van miért élnünk még akkor is, ha úgy érezzük, hogy nincs értelme.

Keresnünk kell a szépet, a jót, és ha családtagunk, legjobb barátunkon látjuk, hogy valami nincs, rendben lehet, hogy mi magunk is segíthetünk rajta. Nem kötelező, elvégre mindenki maga dönt arról, hogy hogyan akarja élni az életét, de néha egy kedves szó, egy mosoly is csodát tehet.

Depressziósnak lenni nem kiváltság, nem egy unaloműző szórakozás. Valós és komoly probléma, különösen akkor, ha az ember saját magának se vallja be, hogy baj van. Nem szabad fél vállról venni, nem szabad, hogy mindenki ezt használja kifogásnak, mert így aki tényleg ezzel küzd, jelentéktelennek hiheti a problémáját. Törődjünk magunkkal és a lelkünkkel. Adjuk ki a fájdalmat, a szomorúságot, sírjunk, ha jól esik, de ne temessük el, mert ha összegyűlik a sok kín és fájdalom együttesen nagyot robban, és az életünkbe kerülhet.

Az élet néha add pofonokat, de meg kell tanulnunk felállni. Reménykedni a jobban, a szebben. Keresni a boldogságot, és ha megtaláltuk megőrizni minden egyes percét, hogy később is erőt adjon nekünk a nehéz pillanatokban és helyzetekben. Legyen önismeretünk, és ha úgy érezzük, nem bírjuk tovább, lépjünk elő és mondjuk el valakinek, ami igazán nyomja a lelkünket. Éljünk úgy ahogy szeretnénk, és mutassunk be a fájdalomnak és a magánynak hogy „ezt neked”!!!

Senki nem akar szegény lenni, szegénynek születni. Az emberek görcsösen igyekeznek megfelelni a mai társadalom elvárásainak. Régen könnyebb volt, nem nézték az iskolában hogy milyen telefonod, cipőd, márkás ruhád...stb. cuccod van. Egyenruhában jártak iskolában így ha az életszínvonalukban nem is az iskolában egyenlőnek tünhettek és úgy is érezhették magukat. 

A mai társadalom hála a technika fejlődésének egyre nehezebb szinte lehetetlen költség kiadásokat ad a családoknak. És ez sajnos már az óvodában elkezdődik. Nem mindegy milyen ruhában cipőben jár a gyerek. Milyen figurákkal tarkított pizsiben alszik. Semmi sem mindegy. Ahogy telnek az évek annál több minden kell, úgy változik a trend és a gyermek ízlése, hogy épp miért rajong. Unokatesómnál most a jégvarázs tarol legyen szó ruháról táskáról bármiről. Egy szülő ezalatt a teher alatt szinte majdhogynem megroppan. Mert a szülő nem szeretné ha a gyerekét megszólják, hogy kiközösítsék, hogy rosszul érezze magát, mert ő neki nincs épp olyan holmija mint Nórikának. Számomra hihetetlen az ami nálunk megy az óvodában. Óvonőként nap mint nap látom, hogy mennyire megviseli a szülőket az ilyen jellegű társdalmi és anyagi elvárás. A szülők akik több műszakban dolgoznak, hogy gyermeküknek mindent megadhassanak és persze a másik véglet ahol az elkényeztetett csemete mindent megkap első szóra, és ezáltal szinte semmit sem értékel. Vékony a határ, vajon meddig mehetünk el, hogy jó is legyen a gyereknek, de ne is legyen elkapatva? Miért kell, hogy mindenki megfeleljen alkalmi, pillanatnyi butaságoknak és trendinek?

Sok szülő mondta/mondja, hogy nem akarja, hogy a gyereke kiközösítve érezze magát, hogy elfogadják a társai, gyakorlatilag mindegy milyen áron. Alkalmazkodni kell olyan helyzetekhez amik nem létfontosságuak, de a szülő spórol rá, csak azért, hogy örömöt láthasson a gyermeke arcán. Ez a természetes minden szülő a legjobbat akarja a gyermekének, de ezt sem lehet a végletekig csinálni. Hisz jön az iskola ami ezerszer rosszabb.

Az iskolákban olyan szintű rivalizálás megy amire nincsen szó. Kinek milyen iphone telefonja, okosórája, márkás cucca van. Kell, mert másnak is az van, de anya hisz a barátnőm is kapott, kell mert különben lenéznek moatta. És ha emiatt lenézik a gyereket vagy kicsúfolják akkor a gyermek gyülőlete haragja a szülőre száll. Kell a márkás táska, a mesefigurás holmik, később pedig a tecnika csúcskategóriái. Mind olyan holmik amikre valójában szükség nincs, csupán elvárás miatt kénytelenek megvenni az emberek. Lassan ott tartunk, hogy szégyen ha valaki nem okostelefont használ. Pedig jómagam nem azt használok. Néha elég érdekesen is lesegetik a telómat. 

Egy ismerősöm a lánya 12. születésnapjára limuzint bérelt neki és a barátnőinek. Valaki árulja el minek??? Egy 12 éves gyereknek mi szüksége van limuzinra születésnapra? Egy év múlva már helikopterrel mennek érte? Érthetetlen számomra az ilyen jellegű magamutogatás és nagyzolás. Gyerekként anno mi örültünk a játékoknak, örültünk a kevésnek, tudtuk becsülni azt amink van.  A mai fiatalok ezt már nem fogják így látni. Minél több és több kell. Mert ha neki van nekem miért ne legyen? Elvégre a közösségi oldalakon is kell valamivel villogni. 

Gimiben már nekem sem volt jobb a helyzet. Mindig is külön csoportot fognak alkotni  a menő gazdag gyerekek és a kevésbé gazdag gyerekek. Nálunk is megvolt a menő banda, akik márkás cuccokban flangáltak, 20 kg sminkkel, ki ha én nem stílussal. Akiknek mindenük megvolt sőt több is mint amennyire szükségük volt. Nem csak azt közösítik ki aki nem olyan anyagi viszonyok közt él mint ők, hanem aki más bőrszínnel áldott meg a sors esetleg nem a legszebb külsővel.  Ez sajnos így marad míg a világ a világ. Nem mindenki ilyen, de a többség így van vele. 

Lenézzük a hajléktalant, pedig nem is ismerjük, nem tudjuk mi történt vele. Lenézzük a romákat, mert nagy százlékban normáltalanul obszcén módon viselkednek. 

Az, hogy én szegény gyerekként nőttem fel csak még egy lapáttal rátett a borzasztó gyerekkoromra. Én is vágytam arra, hogy lehessen olyan jó holmim, telefonom, mint a többieknek. Hogy ne kelljen ronda gagyi ruhákban járnom. Biztos, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor egy gyerek mindennél jobban vágyik arra, hogy elfogadják a társai, hogy ő is bekerülhessen abba a bizonyos körbe. Lelkileg megterhelő az ha tudjuk gyerekként, hogy mi nem kaphatunk olyat, mi talán soha nem lehetünk olyanok mint ők. Azt hiszem azok a szülők akiknek gyerekként nem adatott meg a semilyen jellegű luxus még jobban törekednek arra, hogy a gyerekeiknek ne kelljen ilyesmin átmenni. 

Nem a fejlődéssel van a gond hanem a társadalommal. Elvárás, hogy legyen a gyereknek telefon  a zsebben, nem kevés zsebpénz, márkás holmik és minden egyéb. Kell, mert a szülő is képes lenézni a másikat. Megszólni, hogy odanézz, hogy néz ki  a gyereke. 

Ha tehetném zokszó nélkül bevezetném az egyenruhát az iskolákba. Nem kellene, hogy azért küzdjünk egész életünkben, hogy mások elfogadjanak minket és a családunkat. Fontos a külső az, hogy milyen autód van. Nem mindegy sokaknak, hogy az aktuálisan kiszemelt páruk bmw-vel vagy  csettegő 20 éves autóval közlekedik. Elvárják, hogy mindenki keményen dolgozva olyan életszínvonalban és minőségben éljen, mint mások. Pedig nem kell keresni a szegény embereket, családokat. Azokat akik vajas kenyeret esznek nap mint a nap, akik húst egy hónapban egyszer esznek, míg más tizenéves meg azon sír eközben, hogy nincs xy kategóriájú telefonja csak egy fél éves kacatja. Sokak lenézik őket, s ezáltal az önbecsülésük még mélyebbre süllyed. Pedig nem lenne szabad szégyenkezni amiatt, hogy valaki szegény. Sokan nem tehetnek róla, persze az aki nem dolgozik és mégcsak nem is törekszik arra, hogy ne segélyből kelljen élnie az teljesen más kategória.

Egyszerűen el kéne fogadni egymást és azt, hogy nem mindenkinek jut sok az életben és van aki a kicsit ossza be, de azt tisztességesen, és emiatt nem lenne szabad szégyenkezni. Lehet, hogy már nincs nemesi rang, nincsenek kasztok, de az elv megmaradt csak a rangok tüntek el. Szegények lesznek mindig is , lesznek olyanok akik lopnak, csalnak, hazudnak és úgy lesznek gazdagok, de ők soha nem fognak többet érni, mint egy szegény, de annál becsületesebb ember. Nem mindegy, hogy ki mihez hogyan jut hozzá, lehet szép autód, sok pénzed ha csak érdek barátaid vannak akik csak a zsebedet lesik. Mindennek két oldala van jó és rossz. Egyensúly sose lesz, de talán idővel mi emberek megtalálhatjuk az arany közép utat, mely segít azokon akiknek semmi reményük. Amíg ez nem történik meg addig viszont kénytelenek vagyunk küzdeni és alkalmazkodni a modern technika által nyújtott elvárásoknak. 

Azt hiszem a cím szinte mindent elárul. Van aki azt hiszi ha molesztálják az magánügy, az titok, azt nem szabad elmondani senkinek, különben valami rossz fog történni. Gyerekként én is ezt hittem, ezt hitették el velem.  

Ennél rosszabbat ember számára nem bírok elképzelni, mint hogy ilyesmin kelljen keresztülmennie. Eldugott kis faluban nőttem fel, nem tartozom semilyen kisebbséghez sem,én is és a "szüleim" is magyarok. 

Nehéz erről írni. "Apám" nem úgy állt hozzám ahogy egy igazi apukának kellett volna. 9 éves koromban elkezdett molesztálni. Először csak fogdosott és megkért, hogy én is tegyem ugyanezt vele. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de sejtettem, hogy ez nem jó ilyet nem lehet mégsem szóltam róla senkinek akkor. Az öreg (az apa jelzőre nem méltó ezért a posztban csak öregként nevezem) amúgy is keményen nevelt engem és a három fiú tesóm. Egyedüli lányként keményebben is nevelt. Nem járhattam sehová, kitűnő tanulónak kellett lennem. Azt mondta ha elmondom bárkinek abból nagy baj lesz, na meg persze ki hinne nekem??

Nem szerettem hazamenni a suliból, mindig bent maradtam a könyvtárban, hogy csak délután menjek haza a busszal, igyekeztem kerülni őt, de nem sok sikerrel jött össze. Este amikor hazajött a kocsmából befröccsözve már akkor gyomorgörcs fogott el amikor hallottam a lépteit a lépcsőn felfele. Majdnem minden este bejött a szobába, én persze játszottam hogy alszom hátha bejön és kimegy, de nem. Leült az ágy szélére benyúlt a takaró alá és a nyakamba lihegett és kérdezte milyen érzés. Mai napig rosszul vagyok a kocsma szagtól és az italos lehelettől. Volt hogy nekem kellett vele menni az erdőbe fát pakolni, de tudtam hogy nem azért visz hanem hogy piszkálhasson. Egy alkalmat se hagyott ki hogy ne fogdoshasson, állandóan bejárt a fürdőbe mikor fürödtem, mindig egy idióta vigyor ült az arcán. Anyám sajnos meghalt mikor az öcsém született, pedig neki talán elmertem volna mondani, nem tudom.  Öcsémet szinte mi a testvéreimmel neveltük fel. Valahol áldom azt, hogy a molesztálásból "csak" nekem jutott és nekik nem.

De a mai napig kísért. Az hogy ő volt az első férfi az életemben sose törölhetem ki az életemből. 14 évesen a magáévá tett semmi másra nem emlékszem csak arra, hogy sírok és könyörgök, hogy hagyja abba, de nem tette. Az ilyen ember nem apa a szememben hanem egy utolsó aljas féreg. A középiskolát messze választottam, de nem engedte meg, hogy kollégista legyek. Minden alkalmat megragadott, hogy az övé legyek. Én pedig szép lassan kezdtem tönremenni. Elkezdtem vagdosni magam, sokat buliztam, nem érdekelt senki és semmi. A molesztálások száma nőtt, nem volt elég ha meztelenül láthatott sexuális vágyait rajtam akarta kiélni mindegy, hogy hogyan és mikor. Az öreg nem ismert határokat és piásan még elviselhetetlenebb volt. Ráadásul ha ivott még nehezebben is gerjedett be és olyankor tovább tartott minden. 40 kg voltam, mert szinte minden úgymond dugás után sugárban hánytam. Undorodtam magamtól a testemtől, gyűlöltem mindenkit és mindent. Az iskolában is sejtették, hogy problémák vannak nálam.

16 évesen elegem lett. Elszöktem otthonról. Mikor a rendőrök hazavittek, kérdezgették, hogy miért szöktem el, de nem tudtam megmondani, csak azt tudtam ha még egy undorító érintést is el kell viselnem tőle akkor inkább meghalok. Barátnőm segítségével kérvényeztük a gyámügyön, hogy elköltözhessek kellett a beleeggyezése, megzsaroltam ha nem engedélyezi mindent kitálalok. Nem volt választása. Barátnőmhöz és az ő szüleihez költözhettem. Befejeztem a sulit sikeresen. A mai napig járok pszichológushoz. 

Ennek már 12 éve, hogy eljöttem, azóta nem kerestem, nem beszéltem vele. Nem is akarok. Nehéz volt szerelmi életet kialakítanom, de megtaláltam azt a férfit akivel őszintén megbeszélhetek bármit. Tudja a sötét titkot a múltamból, segített, hogy feldolgozhassam amennyire lehet. Mikor elmeséltem neki meglátogatta őt és "elbeszélgetett" vele. Neki azt mondta, hogy sajnálja és hogy nem akarta nem tudta, hogy ez nekem ennyire rossz. Azt mondta az öreg szeretne beszélni velem és bocsánatot kérni, hát kösz de nem. Elkéstél és erre nincs bocsánat és soha nem is lesz.

Egy ideig mentségeket is kerestem neki, magamat hibáztattam mindenért amiért hagytam magam és nem szóltam senkinek. De ezen már nem tudok változtatni. A rémálmok a rossz érzések az emlékek megmaradnak sokáig tartott míg úgy ahogy el tudtam temetni. Most már tudom a molesztálás nem magánügy, nem egy titok amit meg kell őriznünk, ki kell mondanunk és segítséget kell kérnünk bárkitől akiben megbízunk, mert egy életre tönkre tehet bennünket nemtől  és kortól függetlenül. 

Legutolsó információim szerint az öreg beteg és már nincs sok hátra neki. Nem sajnálom őt és már nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy nem akarom őt látni soha többé, és hogy a sorstól azt kapja amit megérdemel. Mivel egyikünk sem látogatja és nem is keresi magányosan töltheti mindennapjait, mert a családját elveszítette egy életre.

Tényleg fontos, hogy az ilyesmi ne maradjon a falak között. Nehéz tudom, hisz én sem bírtam megtenni, lehet hogy álszentség így ezt mondanom, de aki ilyen helyzetben van ha teheti lépjen minél előbb, mert csak rosszabb lesz. Belőlem lelki roncsot csinált, talán egy élet is kevés, hogy túl lépjünk rajta, de úgy gondolom ha előbb lépek ha teszek valamit talán egy kicsit könnyebb lett volna/könnyebb lenne. 

Mindezek ellenére szerencsésnek érzem magam, hogy mindezek ellenére is sikerült megtalálnom életem párját, és hálát adok mindennap azért, hogy ő van nekem, hogy fogja a kezem vigyázz rám álmomban és segít a legdepressziósabb napjaimon is. Még pszichológushoz is elkísér ha ideje engedi. Mikor ránézek elfelejtek mindent, mikor ő hozzám ér akkor érzem, hogy milyen is az igazi szeretet, gyengédség és ez az amiért érdemes élnem. Ő az egyetlen olyan ember akiben megbízok, mert nem vagyok egy barátkozós típus, de tudom, hogy amíg mi ketten vagyunk egymásnak addig a fájdalom eltompul. Ennek ellenére a düh azonban nem múlik el, és a gyűlőlet sem amit érzek ha a mocskos öregre gondolok. Olyankor a pillantásom sokak szerint gyilkolna. 

Néha eszembe jut, hogy kapom a hírt hogy eltávozott az élők a sorából, olyankor hirtelen nyugalom száll meg, nem érzek bánatot, nem érzek szomorúságot csak nyugalmat, hiába az "apám" számomra ő egy idegen.

Fontos. Ne hibáztassuk magunkat, nem mi vagyunka felelősek egy apa dolga megvédeni a lányát mindentől amitől csak teheti. Egy molesztáló ha szülő, ha családtag, ha egy idegen sem engedhetné meg magának, hogy ezt tegye, hogy életeket tegyen tönkre a saját örömére. Akárhány éves is legyen bárki akáűrmilyen nemű a teste csak az övé és senki sem élhetne vissza sem az erejével, sem a bizalommal se semmivel. Nem szabadna, hogy legyenek ilyen sötét titkok amik elkísérnek minket életünk végéig. Egyszerűen csak NEM és kész.