musu

A depresszió sokakat érint. Van, aki szerint valós erejű és komoly probléma van, aki szerint viszont nem az és az ember pusztán önsajnáltatásra használja.  Sokak szerint csak a gyenge emberek küzdenek vele, és olyat is hallottam már, hogy a depresszió, mint olyan nem is létezik.

Sok éven át küzdöttem vele jómagam is. Az ember ilyenkor megjárja a poklok poklát. Elmerül az önsajnálatban, a szomorúságban, elönti a magány és a reménytelenség. Bezárkózik és csak az a világ létezik számára, amiben elsüllyedt. Nem érdeklik a külvilág eseményei, a szerettei, a családja, a barátok senki és semmi nem lesz fontos számára. Nem lelnek örömet azokban a tevékenységekben, amelyeket eddig élvezettel űztek: abbahagyják a hobbit, súlyos esetekben a munkát is. Halálvágy és öngyilkossági késztetést éreznek. Szeretnének eltűnni a világ elől, úgy érzik, a terhükre vannak másoknak.

A helyzet az, hogy annyian mondják egy kis szomorúságra és csalódásra, hogy "depressziós vagyok", hogy sokszor emiatt legyintünk egyet, hogy "á, ugyan már, dehogy vagy az!", olyan, mint a farkast kiáltó fiú esete. Ha túl sokan mondják, és túl sokat halljuk egy idő után már nem vesszük komolyan. Pedig nagyon komoly és valós probléma.

Nehéz orvostól, orvosig járni. Rájönni, hogy mi a probléma forrása. Nekem szerencsére nagyon jó pszichiáterem van, de jó párat elfogyasztottam mire megtaláltam azt akivel nyíltan és őszintén meg tudtam/tudok beszélni mindent. 

A kezdet volt nehéz, elfogadni, hogy a gond komoly. Felismerni, hogy az önpusztítás nem megoldás. Sokévnyi fájdalom és gyötrelem útján lettem depressziós. Aki olvasta az első posztom az úgyis tudja az előzményeket. Nem szeretném újfent részletezni, hogy mi vezetett odáig, hogy elmerültem a szomorúságban és a magány sötét rejtekében bujkálva töltöttem mindennapjaim. Röviden nehéz, borzalmas gyerekkor és egy "apa" aki nem méltó arra, hogy így hívjam.

Sokáig elsiklottam felette, gondoltam, hogy majd elmúlik, majd lesz jobb is. Szerettem volna egyedül kilábalni belőle. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy jómagam amúgy is szeretek egyedül lenni, nem vagyok nagy társasági ember. Szerettem az itthon fogadó csendet, behúzott függöny mellett bekucorodni az ágyba, kizárni a külvilágot és csak a szomorúság eltűnhetetlen fájdalmát éreztem. Feszült voltam társaságban, semmiben nem leltem örömöt. Minden ok nélkül sírtam, és bizony az "édes magányban" néha jó a jó öreg vodka ült le mellém társnak. 

A hosszú időhúzásnak és a probléma elhessegetésének az lett az eredménye, hogy komoly önpusztító életet kezdtem folytatni. Szexuális élet még annyi se volt már, mint azelőtt, pedig az se volt olyan, hű de sok alkalom, amit előtte produkáltam. Otthagytam a munkát, a lakást nem tartottam rendben. Csak ültem a sötét szobában, ment a tv, amire sohasem figyeltem. Folyamatosan vagdostam magam. Néha rendeltem valami kaját, de csak annyit ettem, hogy épp hogy ne haljak éhen. 34 kg lett a súlyom. Éjjelente már semmit se aludtam szinte. Zombi üzemmódra váltottam, és csak hagytam, hogy elnyeljen a sötétség.

​

Több mint két hónap után, melyet kizárólag a lakásban töltöttem, a szomszédom kihívta a rendőröket, hogy nézzék, meg mi van nálam, mert nem látott hónapok óta semmilyen mozgást. Neki köszönhetem azt, hogy épp időben megtaláltak. Azonnal mentő és be a kórház. Kóros soványság, rengeteg vágás, kimerültség, gyakorlatilag már csak vegetáltam. Szerencse, hogy legalább fürödni mindig fürödtem, mert imádtam a kád vízben elfeküdni órákra. 1hetet töltöttem bent, utána saját felelősségre hazajöttem. Itthon egy tiszta, rendezett, világos otthon várt. A szomszédom a fiával rendbe rakta a lakást, míg én távol voltam. 

Ő lett az én új és egyetlen akkori barátom. Törődött velem, aggódott értem. Később megtudtam, hogy a lánya évekkel ezelőtt meghalt, és én ő rá emlékeztetem kicsit. Elkezdtem egy jó pszichiátert keresni. Igyekeztem elengedni a démonaimat, eltemetni a múltat, és csak a jelenre és a jövőre koncentrálni. Nem volt könnyű és még most sem az. Közel 4 év után mondhattam ki azt, hogy túl vagyok a nehezén. Ebből 1 év jó pár gyógyszer szedéséből állt.  A szomszédom a mai napig a bizalmasom és barátom.

Vannak hullámvölgyek. Elfog még az érzés, hogy magányos vagyok, hogy jelentéktelen, de igyekszem elhessegetni a gondolatokat. 2 hete zátonyra futott a párkapcsolatom. Nagy törés volt, de úgy néz ki sikerül túllépnem rajta. Nehéz, mert borzasztóan hiányzik, megszoktam a jelenlétét, a kedves mosolyát, a megnyugtató ölelést, de tudom, hogy túl kell lépnem rajta. Tudom és érzem, hogy nem szabad hagynom, hogy még egyszer legyőzzön a depresszió. Megtanultam átlépni a fájdalmon, elfelejteni a múltat. Igyekszem szelektálni, és a pozitív dolgokra koncentrálni. Gyógyszert már nem szedek, mert nem akarok egy dili bogyókon élő nő lenni. Nincs is már rá szükségem szerencsére, és nagyon remélem, hogy nem is lesz. A vodka már nem a legjobb barátom, igazából már nem is nagyon iszok alkoholt. Dohányzom és kávézom, ennyi maradt a rossz szokásokból. Nem vagdosom magam, nem bántom magam. Igyekszem elfogadni magamat, bár ez néha a legnagyobb kihívás. 

​

Saját magunk döntjük el, hogy milyen módon akarjuk leélni az életünket. Rajtunk múlik, hogy megtudjuk e találni az örömöt, még ha csak egy kis pont az a öröm meg kell ragadni és nem szabad, hagynunk elnyomjon minket a szomorúság és a magány. 

Bár még mindig sok időt töltök itthon, de nem csak az ágyban fekszem sötétben. Rendszeresen főzök, eszek, bár így is még csak 46 kg vagyok, de ennél feljebb nem megy valamiért. Most, hogy egyedülálló vagyok, igyekszem néha eljárni otthonról, bár nem ismerkedés céljából. Azt hiszem, hogy egy újabb kapcsolatra most még várok egy darabig. Egyelőre így is jól érzem magam, legalábbis igyekszem nem elhagyni magam. A sebhelyeim mindennap emlékeztetnek arra, hogy lehetne rosszabb is. Sötétben a mai napig nem tudok aludni és ha elalszom sokszor felkeltenek a rémálmok, de úgy tűnik, hogy én már éjjeli bagoly maradok, karikás szemekkel.

 Egyenesben vagyok és ez a lényeg. Nem a tempó számít, nem az, hogy milyen gyorsan leszek túl mindenen, hanem a módja. Hagyom hadd menjen minden a maga menetében, nem sürgetek semmit, és ha valami nem sikerül, hát annyi baj legyen, majd legközelebb. Bár ezt néha sűrűn el kell ismételgetnem magamnak, de ha sokat mondogatom egy idő után el is hiszem.

Van kiút a depresszióból. Meg lehet találni a reményt, az örömöt. Nehéz kilábalni belőle. Kell hozzá, bátorság és erő, hogy felismerjük a bajt. Bátorság, hogy a legrosszabb emlékeinket is felszínre hozzuk, hogy utána elengedhessük. Persze kísérteni fog majd minket még, de nem szabad tudomást vennünk róla. Hosszú folyamat, míg az ember meg tanulja kezelni az élet adta helyzeteket. A kudarcot, az elutasítást, a bántalmazást, de minden rossz után jöhet valami jó is. Talán pont akkor jönne az a jó, amikor feladjuk végleg. Nem lehet tudni. Az élet csupa rejtély, remény, sorsfordulat. Ki tudja miért, de mindenkinek megvan a maga sorsa, célja. Én még keresem a helyem a világban, de úgy érzem, megtalálhatom, és hiszem, hogy van miért élni. Értékelem a kis jót is, a kis apró örömöket és nem engedem, hogy bármi az utamba álljon ismét és falat emeljen körém. Mindenki megküzd a saját élete démonjaival. Ki könnyebben, ki nehezebben. Van miért élnünk még akkor is, ha úgy érezzük, hogy nincs értelme.

Keresnünk kell a szépet, a jót, és ha családtagunk, legjobb barátunkon látjuk, hogy valami nincs, rendben lehet, hogy mi magunk is segíthetünk rajta. Nem kötelező, elvégre mindenki maga dönt arról, hogy hogyan akarja élni az életét, de néha egy kedves szó, egy mosoly is csodát tehet.

Depressziósnak lenni nem kiváltság, nem egy unaloműző szórakozás. Valós és komoly probléma, különösen akkor, ha az ember saját magának se vallja be, hogy baj van. Nem szabad fél vállról venni, nem szabad, hogy mindenki ezt használja kifogásnak, mert így aki tényleg ezzel küzd, jelentéktelennek hiheti a problémáját. Törődjünk magunkkal és a lelkünkkel. Adjuk ki a fájdalmat, a szomorúságot, sírjunk, ha jól esik, de ne temessük el, mert ha összegyűlik a sok kín és fájdalom együttesen nagyot robban, és az életünkbe kerülhet.

Az élet néha add pofonokat, de meg kell tanulnunk felállni. Reménykedni a jobban, a szebben. Keresni a boldogságot, és ha megtaláltuk megőrizni minden egyes percét, hogy később is erőt adjon nekünk a nehéz pillanatokban és helyzetekben. Legyen önismeretünk, és ha úgy érezzük, nem bírjuk tovább, lépjünk elő és mondjuk el valakinek, ami igazán nyomja a lelkünket. Éljünk úgy ahogy szeretnénk, és mutassunk be a fájdalomnak és a magánynak hogy „ezt neked”!!!